Előszó
A tudományos kutatás és az oktatás elválaszthatatlan egységét már fiatal egyetemi tanárként hirdető Eötvös Loránd a következőket írja a tanárképzés jövőjéről szóló nyílt levelében Trefort Ágostonnak: "Képezzük őket tudósokká, mert még azért, mert bizony ezer év után, amelyet jól, rosszul e hazában töltöttünk, még sok itt a tennivaló."
Bár a magyar tudományos utánpótlásért, a tehetségekért professzorként és miniszterként egyaránt sokat munkálkodó Eötvös 1887-ben vetette papírra ezeket a sorokat, nyugodtan kijelenthetjük: a tennivalók száma azóta sem csökkent. Ezért van nagy szükség ma is azokra a műhelyteremtő, tudós tanárokra, akik hivatásuk szerves részének tekintik a tehetségek felkutatását és segítését. Akik kutatói és oktatói életművükkel munkára, folyamatos önképzésre ösztönző példát kínálnak tanítványaiknak. S akik el tudják hitetni a fiatalabb nemzedékkel, hogy érdemes a sok-sok küzdelemmel és lemondással együtt járó tudományos pályán maradni, mert a tudomány művelése semmi máshoz nem fogható adománya az életnek; egy olyasféle érzés forrása, amelyről a következőket olvashatjuk Eötvös Treforthoz írt levelében: "az egyetemi tanár életét talán még többre becsüli, mint mások, mert széppé teszi azt neki a tudomány varázsa".
Ma is nagy szükség van tehát azokra, akik nem csupán szavakkal, de a tehetségekért végzett mindennapi munkájukkal is hirdetik, hogy a tudomány jövőjének kérdése olyan, a gazdasági és társadalmi fejlődést egyaránt meghatározó stratégiai probléma, amelynek megoldását a felfedezésre és kibontakozásra váró egyéni kutatói életpályák rejtik magukban.
A 70 éves Szendrő Péter professzor ilyen tudós. Műhelyteremtő mester, aki Eötvös Loránd szellemében a tudományos utánpótlásért, a tehetségekért végzett munkát az egyetemi tanári hivatás részének, a magyar tudomány fejlődéséért tenni tudó és akaró emberek kötelességének tekinti.
Szendrő Péter neve és pályafutása évtizedek óta összefonódik a magyar tehetséggondozás és minőségi felsőoktatás ügyével. Munkássága a diáktudományos tevékenység mindig újabb és újabb tartalommal gazdagodó emblémájává vált. 1987 óta az Országos Tudományos Diákköri Tanács elnökeként keresi azokat a lehetőségeket, megoldásokat, amelyek révén az immár komoly hagyományokra épülő és máig valódi hungarikumnak tekintett tudományos diákköri mozgalom folyamatosan megújulva és megerősödve bizonyítja életképességét a hazai és nemzetközi tehetségsegítési programok sorában.
Az Országos Tudományos Diákköri Tanács működését jótékonyan befolyásoló számos szerkezeti és tartalmi reform mellett a nevéhez fűződik például a hazai és nemzetközi szinten egyaránt igen jelentős és elismert diáktudós kitüntetés, a Pro Scientia Aranyérem megalapítása 1988-ban, illetve az iskolateremtő mesterek rangos elismerésének, a Mestertanár éremnek a létrehozása 1992-ben. Munkájának gyümölcse egy igazi nemzeti érték megóvása; a mára 16 szekcióban működő, kétévenként csaknem 4 ezer pályamunkát és mintegy 15 ezer érdeklődőt vonzó Országos Tudományos Diákköri Konferencia sikere, elismertsége.
Szendrő Péter a tudományos diákköri mozgalom sikerét egy 2000-ben Kecskeméten megrendezett konferencián az alábbiakkal magyarázta: "... a tudományos diákköri mozgalomban résztvevők száma évről évre gyarapodik. Vajon miért? Talán azért, mert a felsőoktatás minden nehézsége ellenére azt az üzenetet tudja a fiatalság felé közvetíteni, hogy vannak hiteles tanárok, vannak jó tudományos műhelyek, és barátom, ha diplomásként érvényesülni akarsz, keresd meg ezeket a műhelyeket, és dolgozzál együtt a tanáraiddal, mert nincsen ennél intenzívebb felkészülési forma, hasznosabb időtöltés."
Ahhoz viszont, hogy ez az üzenet valóban minden tehetséghez eljusson, áldozatos munkára, nyitottságra, türelemre és követhető példaként kiteljesedő tudományos életművekre van szükség. És természetesen sok-sok hitre. Hinni kell a tehetség jövőt formáló erejében, a magyar tudományért végzett munka értelmében, a "tudomány varázsában". Ezt sugallja számunkra Szendrő Péter, az elismert tudós, az egyetemi tanár, az iskolateremtő mester minden közéleti megnyilatkozása és cselekedete.
És ez a hit hatja át e jubileumi kötet szerzőinek gondolatait és munkásságát is. Ez a könyv nem egy lezárt pályafutás méltatása. Tárgya nem a múlt, hanem a jövő: egy folyamatosan gazdagodó életmű, amelynek tükrében rávilágíthatunk a magyar felsőoktatási tehetséggondozás lehetőségeit meghatározó hagyományokra és értékekre.
Célunk, hogy az olvasók hitet tudjanak meríteni egy jövőt formáló, alkotó ember példájából. Mégpedig valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula is írja A kézbevehető jövő című versében:
Enyémként ismerem, milyen
Vigaszt lövel át a sziven,
milyen hálás is az iránt
- jól ápolt gyümölcsfa gyanánt -,
az iránt, aki kezeli,
szépen, fiaként neveli,
milyen hálás is végül ő,
a meg-megcsökönyösödő,
a mégis kézbe vehető,
kalapálható vas idő!
Szécsi Gábor