Ritoók Zsigmond akadémikus, egyetemi tanár beszéde az Országos Tudományos Diákköri Tanács XXV. Országos Tudományos Diákköri Konferencia alkalmából tartott nyilvános ülésén hangzott el, 2001. október 9-én a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, melyet „A diáktudományos tevékenység helyzete és távlatai” témakörben tartott az OTDT.
"Elnök Úr, Tisztelt Hallgatóság!
Két kérdést szeretnék kiemelni abból, amit elnök úr elmondott, és azt - harmadik pontul - egy kicsit tovább szőni. Az egyik a diákkör, mint önképzőkör kérdése, amit elnök úr többször említett. A múlt század közepén, amikor a gimnáziumi rendszert - a szó modern értelmében vett gimnáziumi rendszert - kialakították, akkor a gimnázium ritka dolog volt. Képviselők küzdöttek azért, hogy az ő kerületükben egy gimnázium legyen. Aztán egyre több lett belőlük, gimnáziumot végezni hétköznapi dolog lett. Ezekben az iskolákban létrejöttek az önképzőkörök. Mert ahogyan a gimnázium terjedt és általánossá vált, úgy felmerült az az igény, hogy a gimnázium keretén belül valami többletet adjanak azoknak, akik valamilyen irányban érdeklődtek, legyen az irodalom vagy természettudomány, vagy bármi más. Ez tehát, hogy úgy mondjam, szerves fejlődésképpen jött létre.
Az egyetem az kétféle nagy típusba osztható be. Az egyik a Humboldt által elgondolt egyetem, ahol a professzorok friss kutatásaikról számolnak be. A másik a francia típusú egyetem, ahol egy bizonyos ismeretanyagot közölnek, amit mindenkinek el kell sajátítania, és ami a tudományszak általános ismereteit tartalmazza. Ezt vette át Nagy Péter, ezt vette át a szovjet rendszer, és aztán ezt adta át nekünk - persze az idők folyamán kissé megkopva.
Nem véletlen, hogy a diákkörök az ’50-es évek elején indultak el, amikor ez a rendszer honosodott meg, amikor volt egy olyan általános ismeretanyag, amit mindenkinek el kell sajátítani, és ami mellé kellett valami többlet.
Ma, amikor egyre több és több egyetem van mindenféle városban, az egyetemen tömegek tanulnak, akkor egy kicsit megismétlődik a gimnáziumi fejlődés sorsa: szükség van arra, amit a gimnáziumban önképzőkörnek neveztek. Szükség van arra, hogy az olyan diákok, akik az általánosan kötelező ismeretanyagon túl is akarnak valamit csinálni, akiknek szenvedélye az, hogy egy bizonyos kérdéssel foglalkozzanak, azok számára keretet biztosítsunk. Ez a tudományos diákköröknek a feladata. Nem csak a diákkör résztvevői részére, hanem a tanárok részére is. Mert hogyha a diákkörben olyanok vannak, akik többet akarnak tudni, többet akarnak a tudományban elérni - nem a karrierben -, mint amit általában mindenki megkap, akkor kellenek olyan tanárok, akik ezt a többletet adják nekik. Vagyis a tanárok soha nem állhatnak meg egy bizonyos ismereti szinten, évről évre mindig ugyanazt elmondva, hanem kell, hogy őket is izgassa, izgalomban tartsa a tudomány fejlődése, és ehhez az izgalomban tartáshoz az izgatószert éppen a diákok, a diákköri diákok, a diákköri tagok adják meg. Ez tehát egyik biztosítéka annak, hogy az egyetemi oktatás az eltömegesedéssel nem kell, hogy szükségképpen ellaposodjon vagy elszürküljön, hanem ebben a nemes izgalomban kell, hogy legyen. Ez az egyik kérdés, amit szeretnék megemlíteni.
A másik kérdés az sajátosan a humán jellegű diákkörökre vonatkozik, tehát az irodalom, a nyelvészet, a történelem, a szociológia, a filozófia kérdéskörébe tartozik. A természettudományokkal szemben, ahol a dolgok kísérletileg, tapasztalatilag igazolhatók, mert ismételhetők, és ismétlődők, a humán tudományok olyasmikkel foglalkoznak, amik egyszeri jelenségek. A Hamletet nem lehet még egyszer megírni, illetve ha megírja valaki, az egy másik Hamlet lesz. A Hamlet az egyszeri. S aki ezzel foglalkozik, az egy egyszeri jelenséggel foglalkozik. Ennek következtében sosem lehet kísérletileg, tapasztalatilag bebizonyítani, hogy neki igaza van, hogy az az értelmezés, amit ő ad, az a jó értelmezés, mert másképpen nem is lehet ezt érteni. Ez ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy akármit lehet mondani: így is lehet, meg úgyis lehet. Minden tudományszaknak megvannak a maga módszerei, ahogy bizonyít - nem szeretem ezt a szót használni, mert ez inkább a természettudományokra áll -, ahogy meggyőz arról, hogy valami igaz. Ahogy felvonultatja a maga érvrendszerét a meggyőzés szempontjából. És lehet egy dologról többféleképpen is beszélni. A Hamletet többféleképpen lehet értelmezni, az Iliászt többféle-képpen lehet értelmezni. A tudományos diákkörökben ezek az értelmezések ütköznek.
A diákköröknek nem csak az a feladata, hogy megtanítsák azt a szakmai pluszt, amit a közönséges órákon nem lehet elmondani, hanem az is, hogy megtanítsanak vitatkozni. Arra hogy talán a másiknak is van igaza. Hogy talán a másik téved, de azért van, lehet benne valami. Mert a vitákban ritkán szoktuk egymást úgy meggyőzni, hogy az egyik azt mondja, leteszem a fegyvert, teljesen igazad van. De mindig marad valami, hogy hátha azért mégis... Azt is figyelembe kell venni, amit a másik mond. Ez mindig fontos, főként olyan időkben, amikor az emberek a másikban sokszor nem ellenfelet, hanem ellenséget látnak. Aki mást mond, mint amit ők, az okvetlenül erkölcsileg és mindenféleképpen alacsonyabb rendű.
Nagy feladat, hogy azt megtanítsuk a diákkörben, hogy hogyan lehet emberien vitatkozni. Szenvedélyesen vitatkozni. Mindent bedobva vitatkozni. És ugyanakkor a másikat mégis vitapartnernek, embernek elfogadni. Olyan valakinek elfogadni, akit minden vita mellett mégis szeretünk. Akivel összetartozunk, egy körbe tarozunk bele. És azon az egy körön belül vitatkozunk. Én azt hiszem, a diákkörnek sok egyéb mellett ez a tanulsága, ez a lehetősége is megvan.”
Ezek a szavak évekkel ezelőtt, 2001-ben hangzottak el. Hadd fűzzek most hozzájuk valamit, amihez hasonlót egyszer már elmondtam, de amit most is fontosnak tartok elmondani. Én igazában, mint egyetemi oktató "hivatalból" kerültem a diákköri munkába, de ezután nem tudtam tőle szabadulni. Nem valami különös utasítás kötött ide, hanem az a légkör, mely azokat, akik ebben a munkában részt vettek, összekötötte, s az a magatartás, melyet a munka összefogója, irányítója, a diákköri munka elnöke, Szendrő Péter professzor úr sugározott. Ha ennek lényegét egyetlen szóban kellene összefoglalnom, ezt mondanám: szeretet. A munka szeretete, a munkatársak szeretete, az ügy szeretete. Hogy a diákköri munka olyan fontossá, törvényben is elismer-ten fontossá vált, mint amilyenné vált, az ő sugárzó, derűs, mindent átfogó szeretetének volt köszönhető. Ő látta meg a munka jelentőségének lényegét ("önképzőkör"), ő küzdött szívósan a diákköri munka elismertetéséért, de mindez csak azért lehetett eredményes, mert mögötte az ő emberi magatartása állott. Hetvenedik születésnapján ezt köszönjük meg neki, s kívánjuk, tartsa meg derűs emberszeretetét továbbra is, hogy a neki is, nekünk is oly kedves diákköri munka ezután is virágozzék a magyar művelődés javára.
Ritoók Zsigmond