Az Országos Tudományos Diákköri Tanács több évtizedes munkájával megteremtette azt a támogató légkört a magyar felsőoktatásban, amely lehetőséget nyújt a hallgatói tehetségek legsokszínűbb és legteljesebb kibontakoztatására.
A diákköri munka szépsége mindig is a tanár-diák személyes kapcsolatban, közös munkában nyilvánult meg, azonban a tehetségek intézményekben folyó támogatása és nevelése mellett nagy jelentősége van az országos szakmai irányításnak. Szendrő Péter, mint az OTDT elnöke, ennek felelősségét komolyan vette. Irányításával az OTDT testülete elérte, hogy ma már akkreditált fórummá váltak az Országos Tudományos Diákköri Konferenciák, az ott elért eredmények pedig jelentős súllyal számítanak a kutatói életpályán való indulásban.
Kívánom, hogy e hiánypótló rendszer még sokáig fennmaradjon, s egyben remélem, Szendrő Péter meghatározó személyisége ennek még sokáig része lehet. Az alábbi interjút ajánlom 70 éves születésnapja alkalmából.
Lovász László
„Diákköri rendezvényeken, ünnepi és munkaalkalmakkor egyaránt gyakran példálóznak neveddel, utalva arra, hogy dolgozatodat az OTDK-bírálók egyike már a vitán kandidátusi érteke-zésként javasolta beadni.
Szeretném, ha ezzel kezdenénk a beszélgetést: a leginkább autentikus "tanú" szerint pontosan, hogy is történt ez a nevezetes eset?
Az eset nagyon régen történt, úgyhogy nem biztos, hogy mindenre pontosan emlékszem. Azt hiszem, 1969 tavaszán volt ez a diákköri konferencia. Erre beadtam egy pályamunkát, mely gráfok faktorizációs problémáiról szólt, és melynek eredményeit Gallai Tibor irányítása alatt értem el. A bíráló, T. Sós Vera azt mondta, hogy ez kandidátusi értekezésnek is megfelel. Nagyon jólesett persze a dicséret, de azt gondoltam, hogy csak dicséret; nagyon meglepett, amikor az ezt követő napokban-hetekben kiderült, hogy komolyan gondolta, és nagy energiával támogatta, hogy megkapjam a beadáshoz szükséges engedélyeket. Végül is beadhattam kandidátusi disszertációnak, és még egyetemista koromban megkaptam a kandidátusi címet.
Egyetemi hallgatóként hogyan találkoztál a TDK-val? Kik voltak a tanáraid? Milyen tanárminták hatottak rád?
Amikor az egyetemre kerültem, igen aktív TDK-munka folyt, és ehhez hamar csatlakoztam is, sok évfolyamtársammal együtt. Néhány év múlva a TDK titkára lettem, Pelikán Józseffel együtt. Nehéz elválasztani, hogy kik voltak a tanáraim, akik TDK kapcsán, és kik, akik szemináriumokon vagy speciális előadásokon foglalkoztak velünk. Majdnem minden vezető oktató tartott időnként TDK-előadásokat, és a TDK-dolgozat gyakran vezetett szakdolgozathoz, vagy éppen publikációhoz. Én magam a fent említetteken kívül Surányi János, Bognár Mátyás, Fried Ervin és Hajós György nevét emelném ki, mint akiktől személy szerint a legtöbbet kaptam.
Milyen volt hallgató-időszakodban a TDK-tevékenység állapota karodon? Mit jelentett a TDK formálódásodban? Milyen eredményeket értél el?
Úgy emlékszem arra az időre - a 60-as évek vége, 70-es évek eleje -, hogy lelkes munka folyt. A liberálisabb politika következtében egyre több külföldi tudós látogatott Magyarországra, a Bolyai Társulat nemzetközi konferenciákat kezdett szervezni, amire sokan jöttek a nyugati országokból is, több oktató eljutott külföldre, sőt magam is eljutottam a szervezők meghívására és költségére egy nyugatnémet konferenciára. Így aztán igen sok új fogalommal, módszerrel ismerkedtünk meg, a diákköri előadásokon is, szemináriumokon is sok érdekeset lehetett tanulni.
Pelikán Józseffel és Babai Lászlóval közösen elindítottunk egy matematikus diákköri folyóiratot, a Matematikus Kurir-t, amely a diákköri hírek mellett ismertető cikkeket, a Schweitzer Emlékverseny feladatainak megoldásait, és egyéb matematikai dolgokat közölt. Volt persze nem is kevés bürokrácia, amíg megkaptuk az engedélyt, hogy megjelenjen, és utána is minden számot cenzúráztatni kellett. A technikai létrehozatal sem volt könnyű, stencilre kellett gépelni - talán ma már kevesen ismerik ezt a különlegesen impregnált papírt, melyről sokszorosítani lehetett -, a formulákat kézzel bekarcolni, közben nem lehetett rontani, mert csak szigorúan ellenőrzött számú stencilpapírt kaptunk.
De így is sikeres lett a folyóirat, még sok évig létezett azután is, amikor mi már végeztünk.
Tanárként hogyan kapcsolódtál be a tehetséggondozásba, a TDK-munkába? Milyen színtereken tevékenykedtél, milyen tapasztalatokkal?
Mindig szívesen vezettem TDK-dolgozatokat, és tartottam előadásokat.
Tudományterületeden miként változott-formálódott a diákköri munka? Milyen sikerek, tanítványok emlékezetesek, milyen problémákra, konfliktusokra emlékszel? Például tanárok, karok vagy egyetemek közötti rivalizálás?
Erről nagyon sokat lehetne beszélni, de nem elsősorban a TDK kapcsán, úgyhogy inkább nem teszem.
Az akkori politika milyen befolyással volt a tudományos diákköri munkára? A TDK-munka rangja milyen volt?
Az én területem, a matematika távol volt a politikától, így nem mondhatnám, hogy a politika túlságosan rányomta volna a bélyegét. Persze, mindnyájan megszenvedtük a személyes szabadságjogok korlátozott voltát: külön engedélyt kellett kérni a külföldi utazáshoz, a külföldi publikáláshoz, s a konferencián való előadás anyagát „tükösíteni” kellett, vagyis a "titkos ügykezelés", a TÜK szabályai szerint engedélyeztetni, és zárt borítékban vinni át a határon. De ha az ember vett egy mély lélegzetet, és végigcsinálta a hatalmas bürokráciát, a tartalmi dolgokba - mit kutasson, miről adjon elő - nem szólt bele az állam vagy a párt. A diákkörben egyszer Fejes Tóth Gábor "A szövetséges diktátorok problémája" címen tervezett előadást tartani egy geometriai problémáról, melynek ez a nemzetközileg elterjedt népszerű neve; ennek a címét meg kellett változtatnunk, nehogy valaki arra gondoljon, hogy a maoisták által tanított szövetségről van szó a Szovjetunió és az imperialista hatalmak között...
Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, milyen tanulságokat kínál a TDK-munka?
Az egyik fő trend, amivel számolni kell, hogy a tudomány igen gyorsan fejlődik. Ennek következménye, hogy tovább tart, amíg valaki a kutatáshoz szükséges ismereteket megszerzi. Ez nyilvánul meg abban is, hogy létrejöttek a doktori iskolák: a mai diák nem öt, hanem hét-nyolc évet tanul, mire azt mondhatja, hogy a kutatáshoz szükséges ismeretek birtokába jutott. Ma is születnek igen kiváló, nemzetközi folyóiratban publikálható eredményt tartalmazó diákköri dolgozatok, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki olyan nagyobb, összefüggő, kikutatatlan, de kutatásra érdemes és egy egyetemista eszközeivel kutatható területet találjon, amiből kandidátusi értekezés írható - a mai rendszerben PhD, de azt hiszem a kandidátusi értekezés általában többet jelentett.
Számomra a TDK-s tevékenység lényege az volt, hogy a különböző matematika tanszékeken, különböző oktatók vezetésével dolgozó diákok elmondták egymásnak, hogy mivel foglalkoznak. Mindig úgy éreztem, hogy diáktársaimtól legalább annyit lehetett tanulni, mint a tanároktól, és már mondtam, hogy milyen sokat tanultam az egyetemen a tanáraimtól. A másik fontos szerepe a diákkörnek az volt, hogy ezen a fórumon a tanárok elmondhatták, ha valami érdekeset olvastak vagy hallottak, anélkül, hogy ezt formálisan tanrendbe kellett volna illeszteni.
Milyennek látod a diákkörök jövőjét a bolognai folyamat generálta reformok idején?
Azt hiszem, a fent említett információs csatornákra - diákok és diákok között, illetve tanárok és diákok között - továbbra is szükség lesz. Ugyanakkor amiatt, hogy az oktatás immár három szintre fog tagozódni, ennek a formáit megfelelően nyilván át kell alakítani. Lehet, hogy éppen a BSc fokozatban lesz a legnagyobb szükség arra, hogy a legjobb hallgatók - azok, akikből majdan a kutatók lesznek - többet, mélyebben, alaposabban tanuljanak, mint amit a tanterv előír. Lehet, hogy ehhez a diákkör is hozzá tud járulni.
Egy másik probléma, amit látok - és ami már ma is létezik, és nemcsak Magyarországon -, a doktori képzésben részt vevő diákok helyzete. Az, hogy három év alatt diszszertációt kell produkálniuk, arra ösztönöz, hogy szűk témájukra koncentráljanak, és csak a témavezetőjükkel működjenek együtt. Ott, ahol van ilyen, "postdoc" - olyan ösztöndíjas fiatal kutató, aki a disszertációját már megvédte, de még nem helyezkedett el végleges állásba, pár évig még tanulhat és kutathat -, tapasztalatom szerint igen eredményes tud lenni, beletanul új dolgokba, szélesíti látókörét. Magyarországon talán a diákkör tölthetne be olyan funkciót, hogy fönntartja a doktorandusz kapcsolatát szélesebb szakterületével.
Hozzátenném ehhez, hogy a doktorandusz is jól jár, ha nem csak egy vasat tart a tűzben, és a társaival való együttműködésből néha könnyebben születik használható, publikálható eredmény, mint a témavezetőjétől kapott témából.
Persze a helyzet más-más tudományban nagyon eltérő lehet, és ennek a ténynek szem előtt tartása az egyik legfontosabb tapasztalat, amit leszűrtem magamnak. Van, ahol a kutatás többé-kevésbé tervezhető, és van - mint például a matematikában -, ahol nem lehet előre megmondani, hogy egy megoldatlan probléma bizonyítása néhány hetes vagy néhány évszázados munkát igényel-e. Van, ahol a fiatal kutató fokozatosan érik be, egyre nagyobb önállóságot kap mondjuk a kísérletek terén, és van, ahol a "megérés" egyik napról a másikra történhet. Saját diákjaimmal szerzett tapasztalatom szerint az első tétel bizonyítása pszichológiai áttörés, utána szinte maguktól jönnek a jó kérdések és válaszok. Ilyen területen különösen fontos szerepe lehet a diákkörnek, azáltal, hogy diákköri kutatás során nagyobb tét nélkül, szabadon választott témában élheti át a diák, hogy igenis képes önálló tudományos eredmény produkálására.
Hosszú éveket tanítottál és most is tanítasz - külföldön. Az általad ismert egyetemeken a tehetséggondozásnak milyen formái, módszerei, gyakorlata működik? Van-e a diákkörökhöz hasonló mozgalom valahol?
Pont ilyennel nem találkoztam, de sok szellemes pályamunka-kiírást, versenyt láttam. Például a Cornell Egyetemen az egyik épület tetejéről minden versenyzőnek le kellett hajítani egy tojást. Az nyert, akinek a tojása a legrövidebb idő alatt ért le, anélkül, hogy eltörjön. Persze, ez elsősorban a mérnökhallgatókat érintette, de részt vettek benne - elég sikeresen - matematikusok is, akik geometriai meggondolásokkal bonyolult rúdrendszert terveztek a tojás védelmére.
Egy olyan eleme van az amerikai egyetemi pályázatoknak, versenyeknek, amit szívesen látnék itthon is: a team-munka. Igen sokszor a kiírás - de gyakran egyszerű házi feladatok is - három, négy, esetleg tíz fős csoportok közös munkáját igényli, és ez már az általános iskolában is így van. Azt hiszem, az együttműködési képesség fejlesztése, a munkaszervezés megtanulása fontos mellékeredménye az ilyen dolgozatoknak.
Mi a tanári hitvallásod a tehetséggondozás és a TDK dolgaiban?
A fiatal kutató azzal a dilemmával néz szembe, hogy míg egyre nehezebb kutatási technikákat, módszereket kell megtanulnia a saját szakterületén, addig a legfontosabb eredmények egyre gyakrabban határterületeken jönnek létre, vagy pedig egy terület módszereinek egy másikra való adaptációja révén. Nem hiszem, hogy jó kutató lehet valakiből anélkül, hogy legalább egy terület módszereit mélyen elsajátítaná, erejüket megérezné. De ahhoz, hogy kiemelkedő kutató lehessen, más területek problematikáját, az ottani élkutatás állását is figyelemmel kell kísérnie. Ahhoz, hogy mindkét nehéz feladatnak meg tudjon felelni, minden segítségre szüksége van. A diákkör fontos eszköz lehet ehhez.
Forrás: Anderle Ádám (szerk.) – Koósné Török Erzsébet (szerk.): A tehetségről. Beszélgetések a tudományos diákkörökről. Országos Tudományos Diákköri Tanács, 2006. pp. 133–138.