A történelem során mindig azok a nemzetek, közösségek boldogultak, amelyek jól gazdálkodtak tehetségeikkel. Ebben a tevékenységben a családoknak, ugyanúgy mint az oktatásnak, képzésnek, de a jól definiált karrier-utaknak is fontos szerepe volt. Az Eötvös József vagy Klebelsberg Kuno által végrehajtott oktatási reformok eredményei például még ma is láthatók hazánkban.
A modern tudásalapú társadalmakban/gazdaságokban a tehetségek szerepe megnőtt; s mivel a tehetségek száma alacsonyabb a szükségesnél, világszerte megindult a hajsza megszerzésükért. Ebben a versenyben azok a közösségek kerülhetnek a győztesek klubjába, amelyek egyrészt a tehetségek felkutatásában és kinevelésében, másrészt a képességeik kibontakoztatásához szükséges feltételek megteremtésében élenjárnak.
Ami a tehetségpolitikát illeti, hazánkban is sok minden történt, de történik napjainkban is. Minden ember tehetséges valamiben és minél többen találják meg - többek között a közösségek által erre a célra létrehozott intézmények segítségével - a tehetségük kibontakozásához szükséges optimális terepet, annál jobban tudunk hozzájárulni a társadalom gazdagításához.
Az Országos Tudományos Diákköri Tanács és annak már hosszú ideje aktív elnöke, Szendrő Péter professzor úr jelentős szerepet játszottak és játszanak jelenleg is ebben a fontos munkában. A tudományos kutatás területén végzett tehetséggondozás azért is különösen fontos, mert az ezen a területen megszerezhető képességek az élet szinte minden területén jól hasznosíthatók. Ezért is törekednek az élenjáró országok arra, hogy több fiatal tehetséget foglalkoztassanak a tudományos kutatásban, mint ahány kutató foglalkoztatására van igény a korai "tanuló" periódus után.
Ami azonban a tehetségek megfelelő szintű foglalkoztatásához szükséges feltételeket illeti (infrastruktúra, értő és támogató társadalmi-politikai közeg stb.), már korántsem ilyen jó a helyzet hazánkban. A kutatómunka alulfinanszírozott, a magyarországi fajlagos kutatói létszám pedig alig több mint fele az európai átlagnak. Ezért is dolgozik mintegy 3000 magyar kutató az Egyesült Államokban, de sokan keresik a boldogulásukat, a megfelelő kutatási környezetet a fejlett európai országokban is.
Ennek a visszás helyzetnek lehet az az alapvető hazai állapot a következménye, hogy kevesen orientálódnak az értékteremtő (pl. mérnöki) pályák felé és sokkal többen keresik boldogulásukat a már megteremtett értékek újraosztása területén.
Elemi érdekünk, hogy ez a helyzet megváltozzék, hogy növekvő vonzereje legyen például a kutatói és oktatói-nevelői pályáknak.
Azt kívánom Hazánknak, hogy ez a hangsúlyeltolódás minél előbb bekövetkezzék és ezen belül az Országos Tudományos Diákköri Tanácsnak és 70 éves elnökének, Szendrő Péter professzor úrnak - de természetesen mindenkinek, aki ezen létfontosságú ügyért tenni akar "legalább" annyit, mint Ő -, hogy még hosszú ideig hasonló lelkesedéssel és eredményességgel végezhessék ezt a nemes munkát.