A tudományos diákköri mozgalom folyamatosan megújulva és megerősödve bizonyítja életképességét a hazai és nemzetközi tehetségsegítési programok sorában. Jelentős szerepe van ebben az Országos Tudományos Diákköri Tanács szakmai, koordináló tevékenységének, amely hosszú évek óta szorosan összefonódik Szendrő Péter professzor munkásságával. Kívánom, hogy a magyar tudományos utánpótlásért, a tehetségekért sokáig munkálkodjanak még együtt, áldozatos tevékenységükkel segítsék a minőségi képzés e sajátosan magyar formáját.
Freund Tamás
"A tömegoktatás megjelenése és a gyakorlati oktatás háttérbe szorulása óhatatlanul a diákkörök szerepét növeli - véli Dr. Freund Tamás akadémikus agykutató, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, akit a nemrég lezajlott Országos Tudományos Diákköri Konferenciák kapcsán kérdeztünk.
Dr. Freund Tamás 2004 óta az MTA rendes tagja, 1982 és 1988 között az Oxford University-n ösztöndíjas, majd tudományos munkatárs és főmunkatárs. 1990-től az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének főmunkatársa, 2002-tõl az intézet igazgatója.
Ön legutóbb 2003-ban Honoris Causa Pro Scientia Aranyéremben részesült a diákköri tevékenységért végzett munkája elismeréseként. Mit jelent Önnek ez a díj?
Ez talán a legrangosabb elismerése annak, hogy valaki sokat tett a tudományos utánpótlás neveléséért. Még le sem diplomáztam, mikor már diákköröseim voltak, akik csak 3-4 évvel voltak fiatalabbak nálam. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel azóta szinte minden évfolyamból a legtehetségesebb hallgatók közül néhányan nálam végeztek diákköri munkát. A diákkörözés már az én időmben is fontos volt, ezért is kezdtem diákkörözni már húsz évesen, Somogyi Péter és Szentágothai János diákjaként. Manapság még nagyobb a diákkörök súlya, mert az egyetemen tömeges képzés folyik. A tömegoktatás jó dolog, én magam is egyetértek vele mindaddig, amíg az nem megy az elitképzés rovására. Utóbbira a tömegoktatás mellett, vagy azon belül továbbra is szükség van. Amikor az ELTE-re jártam, a biológia szakon voltunk 24-en, most vannak közel 200-an. Emellett az oktatók nem lettek többen, az oktatási infrastruktúra, a kísérleti eszközök köre szintén alig bővült, ami automatikusan oda vezet, hogy az oktatás színvonala esni fog, köszönhetően elsősorban annak, hogy a diákok nem képesek elvégezni a kellő mennyiségű gyakorlatot. Hogyan tudja ezt a diák pótolni? Tudományos diákkörösként. Azt minden biológus szakra jelentkező fiatalnak tudnia kell, hogy az itt megszerzett diploma ma már önmagában nem sokat ér. Ha viszont tudományos pályára szeretnének menni, PhD-zni szeretnének, akkor nem szabad húzniuk-halasztaniuk a gyakorlati munka elkezdését, hanem azt már az első vagy a második évben el kell kezdeniük. Fontos tehát, hogy a diák mielőbb keresse meg az érdeklődésének, szakterületének megfelelő - lehetőleg nemzetközi szinten dolgozó - kutatót, és kezdjen neki a kutatómunkának. Visszatérve a kérdésre: mivel én magam is rendkívül sokat köszönhetek régebbi témavezetőimnek és a diákköri munkámnak, kötelességemnek érzem, hogy az ambiciózus és tehetséges diákoknak annyit segítsek, mint amennyi támogatást anno én is kaptam. Ezt persze nem valamiféle altruizmusként kell felfogni, hiszen egy tehetséges ifjú kutató igenis jelentősen segítheti a témavezető kutatásainak előrehaladását. Minden kutató álma, hogy ügyes, szorgos növendékek dolgozzanak a keze alá, akik az ő vezetésével folytatott kutatásokban vesznek részt, így minél több ötlete megvalósulhat.
Még mit nyújthat a korán elkezdett munka, milyen pluszt adhat a többi diákkal szemben?
Ezek a fiatalok a diákkörös évek alatt kitanulják a szakma csínját-bínját. Megtanulnak gondolkodni, elkezdik olvasni a szakirodalmat, és elkezdik megismerni a szakmát, tehát elkezdenek "látni" a pályán. Jobb esetben már nemzetközi folyóiratokban is megjelenik egykét cikkük, mire PhD-zni jelentkeznek, ami nyilvánvalóan óriási előnyt jelent a többiekkel szemben a felvételkor. Arról nem is beszélve, hogy amikor ténylegesen elkezdik a PhD kutatómunkát, a témavezetőknek már nem kell nekik megtanítaniuk azokat a metodikákat, melyek elsajátítása önmagában egy-két év. Ha a három év fele a módszertan tanulásával megy el, a diáknak nem marad ideje a felfedező kutatásra, és a PhD-hoz szükséges két-három cikk megírására. Emiatt az olyan komplex metodikai technikákat igényelő tudományágaknál, mint az agykutatás, senki sem vesz fel PhD-re olyasvalakit, aki még nem szerzett kutatási módszertani tapasztalatokat diákkörösi tevékenysége révén. Hiába színötös valakinek diplomája az egyetemen: ha nincs gyakorlata, a kutatóintézetek nem fogják tárt karokkal várni.
Szavaiból az derül ki, hogy a mostani diákkörös feladata sokkal nehezebb, mint mondjuk az Ön korában. Mintha kétszeres hátrányt kellene ledolgoznia.
Valóban. A diákköri munka jelentősége nagyon megnőtt a tömegoktatás miatt és azért, mert az egyetemekről forráshiány és oktatói hiány miatt kezd kiszorulni a gyakorlati oktatás és kutatás. A diákköri tevékenység így nem más, mint főleg gyakorlati kutatómunka, mely párosul az egyetemi elméleti képzéssel, a folyóirat cikkek rendszeres olvasásával és megbeszélésével. Azt, hogy mennyi időt töltsön el valaki TDK-sként, az adott szakterület szabja meg. Nálunk, az agykutatásban jelentős időt kell a hallgatóknak a laboratóriumban tölteniük. Itt az nem működik, ha valaki bejön hetente egyszer, körbenéz, mi van a laborban, csinál néhány metszetet, megnézi őket a mikroszkóp alatt és utána hazamegy. Egy-egy kísérleti fázis végigvitele egy-két hetes, folyamatos munkát igényel. Ez - a hétvégéket is beleértve - napi rendszerességű tevékenységet jelent. A mi pályánkon alapvetően rendszerességre és a folyamatosságra van szükség. A TDK-snak - amellett, hogy érdeklődő és motivált, szorgalmasnak, "hajtósnak", kitartónak és megbízhatónak kell lennie. Rettentően zavaró például, ha egy diákkörös lefoglal magának egy-egy napra egy drága munkaállomást, majd nem jön el a kijelölt időpontban. Egy-egy ilyen műszer használatára általában nagy a sorbanállás, be kell tartani a játékszabályokat.
És mi a helyzet a témaválasztással? Sok kutatás előtt álló diákban felmerül a kérdés: érdemes-e már a kutatási terület kiválasztásánál olyan témát választani, amiről tudható, hogy jól "hasznosítható", jól "eladható", nehogy kutatásunk l’art pour l’art tevékenységgé váljék?
Az az igazság, hogy az Európai Unióban, de már Magyarországon is egyre jobban előtérbe kerül az a tudománypolitika, mellyel azt a tudományt próbálják támogatni, amely - gazdasági vagy társadalmi hasznosulás formájában - minél rövidebb időn belül megtérül. Ez viszont egyértelműen megöli az alapkutatást, hiszen csakis az alkalmazott kutatást helyezi előtérbe. Azt azonban nem veszik észre a nagypolitikában, hogy nyugaton minden alkalmazott kutatást végző új vállalkozás - úgynevezett spin-off cég - egy-egy alapkutatási eredményre épül. Alkalmazott kutatásból nem születnek olyan alapvetően új ötletek, technikák, új megközelítési módok, vagy új mechanizmusok (ha például a biotechnológiákra gondolunk), amire céget lehet alapítani. Ezeket mind az alapkutatás termeli ki, ezekre alapozva lehet spin-off cégeket létrehozni, amint a frissen felfedezett újdonság gyakorlati felhasználása nyilvánvalóvá válik. Nyilvánvaló, hogy kellenek a gazdasági szempontból közvetlen hasznot termelő kutatások, de nem olyan áron, hogy megöljük az alapkutatást. Nem szabad abban sem hinni, hogy az alapkutatásokat majd Nyugaton elvégzik helyettünk, mert eszük ágában sincs hagyni, hogy az ott keletkezett alapkutatási eredményeket, amelyeket át lehet vinni az alkalmazási szférába, mások fejlesszék tovább, például Magyarországon. Inkább nem publikálnak róla egy ideig, és ott helyben alapítanak céget az alkalmazott kutatások elvégzésére. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ha Magyarországon az egyetemeken nem végeznek kutatást, akkor a színvonal előbb-utóbb főiskolai szintre degradálódik. Az oktatók nem fogják a legfrissebb eredményeket oktatni, hiszen nem lesz közvetlen érdekük, hogy a szakirodalmat napra készen kövessék. Véleményem szerint a kutató egyetemek koncepcióját vissza kell hozni, a kutató oktatók számát pedig lényegesen emelni kell.
Mindezek fényében, ha most végezném az egyetemet, és TDK-s hallgató lennék, esetleg PhD-témát kellene választanom, akkor biztosan valamilyen alapkutatást választanék, mert továbbra is ez érdekel. Emellett mégis próbálnám az alapkutatási kérdéseimet úgy megfogalmazni, hogy azok eredményeiből a közeli-távoli jövőben gazdasági vagy társadalmi haszon származhassék. Nyilván egy agykutatót az is motivál, hogy megismerje a normális agy működését: hogyan tanulunk, hogyan épül föl a memória. De mégis jobban ösztönzi, ha rájön a kóros memóriafolyamatok vagy esetleg az Alzheimer-kór kialakulási mechanizmusára, új utakat nyitva ezzel egy potenciális gyógyszerterápia kifejlesztéséhez. A kutatások esetleges gazdasági sikerei, mint például a kifejlesztett gyógyszer, azonban csak plusz motiváló erő kell, hogy legyen. Én személy szerint soha nem úgy állok neki kutatni, hogy "Ki fogok találni egy gyógyszert!" és ha ez nem sikerül, akkor nem vagyok jó kutató. Igenis alapmechanizmusokon kell elkezdeni dolgozni. Ugyanakkor nem ez lehet az egyedüli cél, nem kell minden biológusnak okvetlenül önálló kutatóvá válnia. Aki TDK-s, PhD-s korában kellőképpen kiművelte magát különböző metodikákban és megközelítési módokban, és ezt szívesen is alkalmazza, viszont nem akar önfenntartó kutató lenni, akinek örökké pályáznia kell, az nyugodtan elmehet a gyógyszergyárakhoz vagy egyéb kis- és középvállalkozásokhoz kutatni. Itt a kutatási részben a téma adott, fejlesztő tevékenység, aminek szintén megvan a maga szépsége, jelentősége, és egyre magasabb képzettséget kíván. Nem szabad ezt a pályát úgy felfogni, mint egy kudarcot vallott kutatói karriert. Ez egy másik típusú érdeklődést, ügyességet kíván, mely nem lebecsülendő.
Gondolom, idén is követte az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) eseményeit, hiszen ha jól értem, akkor idén is volt diákköröse. Az elhangzottak fényében milyen benyomásai vannak az idei OTDK-ról?
Természetesen idén is volt résztvevő diák a kutatócsoportomból. A biológiai OTDK-val maximálisan meg voltunk elégedve. És nem csak azért, mert diákjaink egy első, két második és egy harmadik díjat is elhoztak a versenyről, hanem mert valóban professzionális volt a szervezés. A rendező intézményben objektíven álltak az elkészült dolgozatokhoz, jelentős időt és energiát fektettek a bírálatok elkészítésébe, a prezentációkhoz szakmailag kompetens kritikákat, kérdéseket fűztek. Az orvosi OTDK-val kapcsolatban merültek fel kritikák, de ezt most nem részletezném.
Ön évekig kutatott Oxfordban. Mennyire tartja szükségesnek egy magyar kutatónak külföldi kutatóintézetekben gyakorlatot szerezni?
A külföldi tapasztalatszerzést rendkívül fontosnak tartom, ez nálunk szinte kötelező. Addig, amíg az ember nem húz le egy-két évet egy külföldi laborban, addig módszereiben, kérdésfeltevéseiben, látásmódjában beszűkült marad. A nyelvet - az angolt - sem fogja megfelelő szinten beszélni. Nem fogja tudni biztonsággal elhelyezni magát a világban a tudományos értékmérés skáláján. Tudni kell, hogy egy magyar kutatónak nem "egész Magyarországon" kell világhírűnek lenni, hanem a világon. Éppen ezért a világ palettáján kell tudnunk elhelyezni magunkat, kutatócsoportunkat, kutatóintézetünket és az egész hazai szakterületünket. Ezt nehéz anélkül megtenni, hogy az ember ne töltene el éveket egy jól menő külföldi laboratóriumban. Jobb esetben a külföldi tanulmányok alatt olyan módszereket tanulhat meg az ember, melyeket sehol Magyarországon nem sajátíthatott volna el. Olyan személyes kapcsolatokat építhet ki, melyek rendkívül fontosak lehetnek későbbi karrierje során, jelentősebb közös nemzetközi pályázatok elnyerése, kollaborációs kutatások végzése szempontjából. És még egy sor előnye van. Ezért szükséges, hogy minden kutatónak adassék meg a lehetőség, hogy külföldi gyakorlatot szerezzen akár PhD-hallgatóként, akár fiatal kutatóként a PhD megszerzése után. Az viszont már a mi feladatunk, hogy vonzóvá tegyük a hazai tudományos karriert, hogy lehetővé tegyük a hazatérést az ifjú kutatók számára. Ez viszont nem megy a kormányzat segítsége nélkül. A hazaérkező kutatónak fizetését pár évig lehet fedezni a külföldi pályázati pénzekből, de egy idő után ezek a kutatók is szeretnének saját lábukra állni, saját kutatócsoportot vezetni. Erre azonban ma még kevés a lehetőség, jelentős állami segítség nélkül nem lehet előrelépni. Főleg az egyetemeken lenne óriási szükség a létszámfejlesztésre, elsősorban külföldön tapasztalatokat szerzett, nemzetközileg is pályázóképes kutató oktatókra."
A Freund Tamással készült interjút 2005-ben a Mindentudás Egyetemének munkatársa készítette.
Forrás: Mindentudás Egyeteme honlap