"A neveddel 1962-ben találkoztam az Agrártudományi Szakmai Bizottság történeti áttekintésében, amikor az OTDK-n, negyedévesként jelentél meg egy társszerzővel közös dolgozattal. Hogyan vezet az út idáig? A középiskola milyen impulzusokat adott? Miért éppen ezt a szakmát, az agrárgépész szakot választottad? Mi történt az egyetemista életedben? Hogyan lettél TDK-s, a negyedik évfolyamig tartó út az egyetemen mit jelent, és a te hallgatói időszakodban - tehát az 1956-ot követő esztendőkben - mit jelentett a TDK az egyetemen?"
Azt gondolom, hogy nagyon elölről kell kezdeni. Azon szerencsések közé tartozom, akinek az iskoláiban mindig is volt egy-egy nagyszerű tanármestere, akihez igazodhattam, ami azért is fontos volt, mert édesapám nagyon korán meghalt, így szeretett édesanyám nevelt fel. Ilyen formán nagyon fogékony voltam arra, ha találtam egy engem is be- és elfogadó tanár példaképet. S nekem nagy szerencsém volt, mert már az általános iskolában kiváló tanáraim voltak, sőt tanítóimra is nagy-nagy szeretettel emlékezhetek. Hatodiktól nyolcadikig osztályfőnök fizikatanárom volt Kmetty György, az 1848-as Kmetty tábornok leszármazottja. Akkor fedeztem fel, hogyan lehet hangszórót csinálni a csengő reduktorból. Ez volt az első "műszaki alkotásom", bevittem az iskolába, és mindenki a csodájára járt. Pedig csak arról volt szó, hogy a vasmag rezgett...
Melyik városban vagyunk?
Budapesten. Kezdhetném persze a háború utáni 1945-ös első elemivel is, a Práter utcai iskolában, vagy azt követően a győri bencéseknél, ahonnan elindultam. Egyik sem volt rossz iskola. Az igazi történet azonban ismét Budapesten, az ugyancsak kiváló Sziget utcai általánosban, az ötödik osztályban kezdődött, ahol is a már említett Kmetty Györgyöt tekintem első mentoromnak. Ott folytatódott, hogy mivel édesanyám nevelt, és nem volt valami nagyon sok pénzünk, nem gimnáziumba mentem, hanem a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban érettségiztem. Ahol megint csak volt egy példakép tanárom, Mohay Béla, aki Mohayné Katanics Mária, kiváló Kodály-tanítvány férje volt. Mohay Béla magyar-angol-történelem szakos tanár volt az osztályfőnököm. Mi 1957-ben érettségiztünk, tehát 56-os osztály voltunk, és azt tudnod kell, hogy akkor ebből az osztályból az érettségi évében nem igazán vettek fel egyetemre senkit. Később 80 százalékunk egyetemet vagy főiskolát végzett. Engem azért nem vettek fel, mert az indokolás szerint előmenetelem, meg a magatartásom "nem volt megfelelő" a Budapesti Műszaki Egyetemre. Miközben példás magatartásom és kitűnő érettségim volt.
Esetleg valami "származási folt"?
Úgynevezett "nehéz sorsú", 56-os osztály voltunk. Osztályfőnökünknek is távoznia kellett az iskolából, jóllehet később megbecsült lektorátus-vezetőként ment nyugdíjba a 80-as években, a Budapesti Műszaki Egyetemről. Nekem mérnök volt az édesapám, nem munkás. Bár már akkor is "m" betűt írtam a megfelelő rovatba a mérnök helyett. Ez aztán később munkássá változott. Elég sok helyre jelentkeztem a kitűnő érettségimmel, végül fellebbezéssel Miskolcra, a gépészkarra vettek fel. Pedig logikus lett volna, hogy villamosmérnök leszek, hiszen a Puskás Tivadar Távközlési Technikum ilyen utat jelölt ki. Hárman voltunk kitűnő tanulók abban az osztályban. Az egyik Csuday András, aki végül is munka mellett tanulva villamosmérnök lett, a másik Púpos László, aki ma sikeres pszichológus tanár, és én, aki fellebbezés után átmenetileg Miskolcra kerültem. Szerencsém volt. Annak ellenére, hogy akkor még nem is tudtam fellebbezést írni. Pedig magyarból elég jó voltam. Tudod, hogy ki írta az én sikeres fellebbezésemet? Gál György, a Pesti Izé című híres vicclap, majd a Füles alapító főszerkesztője. Az egyik barátom papája.
Meddig maradtál Miskolcon? Mert az nyilván csak kitérő lett.
Igen, egy féléves kitérő volt. De ismét nagy szerencsével, hiszen megismertem Terplán Zénó professzort, akit ugyancsak mesteremnek tekintek, talán az ő hatása is, hogy ma a Gépelemek professzora vagyok. Miután elfogyott minden, a nyári munkák során tanulásra összespórolt pénzem, évet halasztottam, és elmentem a Hajógyárba sójatéri technikusnak. Egy fél évet dolgoztam itt. Hajódarukat szereltünk össze. Aztán családi, és főleg anyagi okokból átjöttem Budapestre. Elhagyva a miskolci egyetemet - pedig nem ment rosszul a tanulás - kiváló tanároktól, többek között Terplán, Petrich, Gáspár professzoroktól kellett búcsút vennem.
De miért döntöttél az agrárgépész szak mellett?
Oda sikerült bejutnom. Itt kísértett legkevésbé a múlt, a polgári származás és egyebek...
Egy ilyen hányattatás...
Nem volt hányattatás. Ez egy nagy kaland volt. Különben is, akkor tájt sokunknak ilyen volt az élet.
Nem vetted nagyon a szívedre.
Nem. Semmiképpen. Budapesten, az agráregyetemen, a mezőgazdasági gépészmérnöki karon empatikus közeget találtam, befogadtak és elfogadtak.
Ott is megtaláltad a magad mesterét?
Igen. Azt, akit ma is példaképemnek tartok, Lehoczky László professzort, aki dékánként később helyettesévé, majd még később utódává fogadott. Az intézetigazgatóságot, a tanszékvezetést, a dékánságot, mindent én folytattam, és szomorú szívvel én temettem el őt néhány évvel ezelőtt, amikor tisztességgel viselt hosszú betegség után meghalt. Nagyon szerettem. Hat idegen nyelven beszélt, írt és fordított. A Felvidékről származott. Mérnöki pályáját Csepelen kezdte, ezután lépett a tanári pályára, és meg tudta csinálni azt a bravúrt, hogy kétszer hat évig - közte 12 év telt el - volt a gödöllői gépészkar dékánja. Nekem nagyon fontos az életemben mestereim szeretete és példamutatása. Ezért is nagy öröm számomra, hogy az előttem járó tudósnemzedék két nagy egyénisége, Dimény Imre és Tomcsányi Pál akadémikus professzorokat is mestereimként tisztelhetem, és ők is tanítványukként fogadnak el.
Hogy lett ebből diákkörözés?
Nem ebből lett a diákkörösségem, mert Lehoczky sajátos személyiség volt. Arisztokratikus alkat, aki nem igazán engedte közel magához, de nagyon szerette és tisztelte az embereket. Ő az egyéniségével nevelt. Lehoczky például nem bejött, hanem "megjelent". Mindig nyakkendőben. Ő volt "a" Főnök.
Abból lett a diákköri vonzódás, hogy már elsőéves korom óta az egyetem mellett a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetben dolgoztam. A nagyszerű és szerény tudós Bölöni doktornál tanultam a szakmát és a kutatást. Őt ma is mesteremnek tekintem, hiszen a nála 1958-ban választott témám ma is foglalkoztat. Ebből született több TDK-dolgozat, az évfolyam- és diplomatervem, a kandidátusi és az akadémiai doktori értekezésem. Erről szól a mintegy 500 publikációm, 20 könyvem és 11 szabadalmam döntő többsége. És volt akkor a karon egy professzor, akkor még docens, akit Knoll Imrének hívnak. Ma is él és dolgozik, pedig nyolcvanéves elmúlt. Ö volt a kari TDK-elnök. Én, aki végig Népköztársasági Ösztöndíjas voltam, hívására - amiért ma is hálás vagyok - beálltam hozzá inasnak. Természetes közegem lett a tanszék, a Lehoczky-tanszék, ahol ma is dolgozom; 1960-ban, másodéves koromban már ott dolgozhattam, taníthattam.
Mit jelentett az, hogy ott dolgoztál?
Demonstrátor voltam, órát tartottam, diákköröztem és a TDK titkára lettem.
Térjünk vissza az általános iskolai hetedik osztályos első felfedezéshez! Ezek a fajta kísérletek továbbra is megmaradtak? Ilyenek a témáid később is?
Van hasonlatosság, mert például az eddig legjobban fizető találmányom ötlete is a tanszéki mosdó vízlefolyásának megfigyeléséből származik. Ez már a 70-es években volt. De tartsunk sort!
Az első TDK-dolgozatom - egy nyolc fős csoporttal együtt készítettük - az ekék erőtani vizsgálatával foglalkozott; a másodikat, amellyel az országos TDK-ra is eljutottunk. Szabó Károly kedves évfolyamtársammal írtuk. A traktorra szerelhető szalmafelszedő konstrukcióval pedig díjat is nyertem, 1960-ban. Igazából engem mindig a mérnöki alkotás érdekelt. Bár kérdezhetnéd, hogy miért nem lettem magyar-történelem szakos tanár, hiszen a középiskolában a történelem is roppantul izgatott, és szépirodalmi, újságírói munkáimmal sem kellett szégyenkeznem.
Az érettségin ugyanis a következő történt. Tudnod kell, hogy ez szakmai érettségi képesítő vizsga volt, 1957-ben. Ott mondta az osztályfőnököm az eredményhirdetéskor - akkor már Buttykay István, valamikori sárospataki diák, aki ugyancsak kiváló magyar-történelem angol tanár volt, Mohayt váltotta, akit addigra már "eltávolítottak" az iskolából - az elnöknek, amikor kiosztotta a kitűnő bizonyítványt: ha nem veszik föl a Műegyetemre Szendrőt, akkor bizonyára történelemtanár lesz belőle. Ugyanis, hogy bár szakmai tantárgyakból is végig jó voltam, igazából én magyar dolgozatokat szerettem írni, és a történelmet, kiváltképp pedig a görögöket kifejezetten imádtam. A középiskolában ezért a technikától, a színészeten át a jogig minden érdekelt.
De az utolsó, 1962-ben országos díjnyertes tudományos diákköri dolgozat eltől már meglehetősen eltávolodott.
Igen, ennek "A hárommenetes gabona-betakarítás gazdaságossága" vagy valami hasonló volt a címe.
Ez közgazdász téma volt, vagy mennyi volt ebben a gépészet?
Nálunk a kombájn elterjedésével a búzát egy menetben takarítják be. De korábban a németek ezt nem így csinálták, hanem az első menetben levágták a gabonát, egy másik géppel felszecskázták, kicsépelték, majd harmadik menetben a majorban szétválogatták és szárítás-tárolás céljából a padlásra juttatták. Ez volt a "hárommenetes" betakarítás.
Ez nekem nagyon tetszett, mert itt a közbenső gép éppen a szecskázó. Ugyanis az egész szakmai életem a szecskázásról, a terményaprításról, annak modellezéséről és energetikájáról szól. Mint mondtam, elsős koromtól minden nyáron ilyen kísérletekben vettem részt.
Azért érdekes az, amit mondasz, mert alapvetően városi gyerek vagy, mégis a falu és az agrárszakma felé fordultál.
Igen. De ez azért gépészet a javából. Ma is gépszerkezettant tanítok.
Közben KISZ-tag és vezető is lettél.
Nos, ez egy hosszú történet, amelynek a lényege az, hogy én mindig nyüzsögtem valahol a közéletben. Már úttörőként is én voltam a tábor-, majd a csapattanácselnök, bár ezt ma nem illik elmondani.
Nekem a KISZ-munkám - ha úgy teszik - a TDK volt. És mint "újságíró", én voltam az egyetemi újság egyik szerkesztője. Tehát maradt az egyetemen is valami a humán elkötelezettségből. Fiatal tanársegéd koromban talán azért is lettem egyik motorja az egyetemen az amúgy elég bárgyú, de igen jó szándékú kezdeményezésnek: a József Attila olvasómozgalomnak, így tehát azt lehet mondani, hogy négy pályán futott az egyetemista életem, és ma már tudom, ez alakított olyan "felnőtté", amilyen ma is vagyok. Egyrészt a népköztársasági ösztöndíjért már akkor is sokat kellett tanulni. Nekem ez nagyon fontos volt, mert abból éltem. Meg hát presztízs okokból is, mindig jó tanuló voltam, és nem nagyon viseltem el, ha valamiből nincsen ötösöm. Ebből "épült fel" a kitüntetéses diploma, meg a szaktudásom. Másrészt nyaranta a kutatásban, gépkísérleteken dolgoztam. Ebből lett a zsebpénzem, a TDK, no meg az egész életen át tartó tudományos érdeklődés. Harmadrészt a mezőgép tanszéken másodévtől demonstrátor voltam, és már taníthattam is. Ezért lettem tanár és tehetségpártoló. Végül a kari TDK-titkárból és diákújságíróból lettem elkötelezett közéleti ember.
Mit jelentett akkor a te karodon a TDK, amikor te titkár, illetve elnök voltál és ráláttál az egész TDK-ra? Létszám, érdeklődés, témák?
Nézd, azt hiszem, hogy a lényeg az elmúlt ötven évben alig változott. Azt lehet mondani, hogy mindig volt egy százas évfolyamon tíz-tizenöt olyan gyerek, aki többet akart az előírt kötelezőnél. Ez azért is érdekes, mert rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, mi azért sem találkozunk ellenérzésekkel a TDK-t illetően, mert akkor is, ma is minden valamit akaró egyetemista vagy TDK-s volt, vagy az akart lenni. És ez a mozgalom mindig is a mester-tanítvány érték és teljesítmény alapú együttműködésén, vagyis igazán maradandó, szilárd alapokon nyugodott. A magyar tudományos, gazdasági és politikai elit jelentős része Berecztől Orbánig valamikor, valahol diákkörös, vagy szakkollégista volt. Akár Fodor Gáborral, akár Demszky Gáborral beszélek, egyaránt büszkén mesélik, hogy milyen TDK-sok voltak. Ez volt a kitörési pont, és valahol innen is indult a magyar rendszerváltás.
Egyszer meséltél nekem az 1972-es OTDK-ról, amit te szerveztél.
Az volt a X. Országos Tudományos Diákköri Konferencia. Két szekciónak, az agrárnak és a társadalomtudományinak is otthont adott Gödöllő. Én voltam az egyik fő szervezője, ma azt mondanánk: ügyvezető elnök, ugyanis még nem minden szekciónak létezett szakbizottsága. Akkor még a közgazdaság és a társadalomtudomány egy szekcióként működött. A rendezvényt is úgy hívták: "marxizmus-leninizmus és társadalomtudományi konferencia".
S épp a téma miatt, a gödöllői konferenciára rászállt a BM, a III/III. Féltették a rendszert. Mi volt az oka?
A filozófia, a szociológia, a közgazdaságtan, a politikatudomány, a jogtudomány dolgaiban érdekes, tilalmas dolgok hangzottak el. De hát ez egy olyan TDK volt, ahol például Pozsgay Imre is bírálóbizottsági elnök volt, talán éppen a szociológia alszekcióban.
Ez valamilyen utózöngése volt a 68-as diákmozgalmaknak?
Nem hiszem, de tény az, hogy a későbbi rendszerváltó erők fiatal magyar értelmisége ott mutatkozott be talán első ízben legális országos fórumon. Akkor én már visszajöttem első féléves franciaországi tanulmányutamról, ahol végigéltem a francia diáktüntetések utórezgéseit, de akkor, 1972-ben még nemigen véltem felfedezni hasonlóságot. Az viszont bizonyos, hogy ez egy nagyon fontos rendezvény volt az új magyar "felvilágosodás" folyamatában, így az sem véletlen, hogy az agrárszekciót, akkor egyáltalán nem szokásos módon maga a miniszter, Dimény Imre nyitotta meg, aki ma, túl a 80. esztendején, akadémikus professzorként is aktív vezető személyisége a TDK-nak. Visszatérve a társadalomtudományra: főként a filozófiai és a közgazdaságtudományi alszekcióban nagyon komoly kritikai hangnemet ütöttek meg a fiatalok a létező szocializmussal kapcsolatban. Ezek a srácok nem nagyon féltek semmitől, és tényleg nagyon okosak voltak. Ők voltak aztán később a motorjai a diákparlamenteknek és a közgazdasági reformprogramoknak.
Mielőtt nagyon előreszaladnánk, még visszatérnék 1963-hoz, amikor hivatalosan is oktató lettél. Átnézve a TDK-iratokat, az a tapasztalatom, hogy talán az agráregyetemek voltak a legszervezettebb társaság. Jól összefogtak az egyetemek, főiskolák, sőt, ha nem tévedek, van egy időszak, amikor felsőfokú technikumok is - néha onnan is jöttek diákkörösök. Ez abból származott, hogy ti más minisztériumhoz tartoztatok, amely jobban törődött a dolgaitokkal? Vagy ott erősebb volt a szakmai-emberi kohézió? Vagy a szövetkezetesítés és a mezőgazdasági nagyüzemek lehettek nagy hatással, és perspektívát adtak a fiatal agrárszakembereknek?
Mindezeknek együtt volt közük ehhez. Igazából az a helyzet, hogy az agrár-felsőoktatás, amely tudományterületi szempontból tulajdonképpen mesterséges képződmény, mert a gépész-mérnökségtől, az erdészeten keresztül, az állatorvosságig minden ide tartozott. közös gyökerei, hagyományai, céljai és fejlődéstörténete miatt nagyon összetartó volt, és a sok "zavaró" hatás ellenére talán még ma is az. Ugyanakkor szerencséjére egy szaktárca, az FM felügyelte. Viszonylag kicsi és áttekinthető világ volt, 16-20 karral, 6-8 intézménnyel.
És volt néhány vezető személyiség, szakpolitikus, tudós, tanár, akik a TDK-t nagyon szerették. Egyikőjükről, aki hosszú elkötelezett és tevékeny élet után ez évben távozott közülünk, külön is szeretnék most megemlékezni. Mások helyett is teszem, akik ezt rohanó világunkban elmulasztották. Szabó Gyuláról van szó, aki velem egy tanszéken volt tanársegéd. Fiatalon került a minisztériumba, ahol nyugdíjazásáig szolgálta az agrár-felsőoktatást, és egészen a főosztályvezetőségig vitte. Én tőle vettem át az agrár szakmai bizottsági elnökséget, amikor docens lettem, a 70-es évek második felében. Ez Sopronban történt, egy agrár OTDK-n. És attól kezdve én voltam az "agrár TDK" megszemélyesítője az ezredfordulóig, amikor rektori megbízásom kapcsán, megtartva az OTDT elnöki feladatot, az Agrártudományi Szakmai Bizottság vezetését átadtam Pénzes Béla barátomnak.
De hogyan lett egy agráros oktatóból országos TDK-elnök?
Mint mondtam: voltam kari felelős hallgatói titkárként, majd kari elnök tanársegédként és adjunktusként. Vagyis nem előzmény nélkül, hiszen szép lassan hozzám nőtt a TDK az egyetemen, később - miután megszerveztem a X. országos konferenciát az ágazatban, és lassan, sikeres agrár szakmai bizottsági elnökként - országosan is. Aztán a 80-as évek első felében elkezdődött az Oktatási Minisztérium irányította diákköri konferenciák válsága. Akkor Nagy Imre, akkori KISZ KB titkár kezdeményezésére Csikai Gyula debreceni atomfizikus professzor, akkori OM miniszterhelyettes az OTDK szegedi megnyitóján ünnepélyesen bejelentette az OTDT átalakítását és megerősítési szándékát. Ez 1986-ban történt. Ekkor lettem országos elnök, és Csikesz Erzsébet a titkár. Vele, és a Párizs György vezette Tudományszervezési Intézettel, valamint a KISZ KB támogatásával kezdtük az új, önálló életet.
A KISZ és a diákkörök kapcsolata attól is függött, hogy a KISZ a minisztériummal milyen viszonyban volt. Az iratokból egy rivalizálás tűnik elő, ami azt is jelentette, hogy a KISZ szerette volna magához vonni az OTDK-t, ami egy időben - a 70-es években - sikerült is. Amiről te beszélsz, az már más helyzet. A KISZ lehet, hogy támogatta az OTDT-t, de a te elnökséged már annak a jele, hogy a diákköri mozgalom önálló, autonóm lett, tehát a függetlenségét 1985-re jórészt megtalálta. Vagyis a KISZ nem tudta magának alávetni, nem tudta befolyásolni. Legfeljebb hagyta, vagy kicsit védte. Védte a minisztérium bürokratikus részétől, amennyiben ezt kellett.
Ez így van. A KISZ ebben az időszakban sokkal többet tett, mint az OM.
Tehát te úgy látod - én nem látom, a kutatás alapján nem tapintható ki -, hogy a 80-as évek első felében a KISZ jobban ráhangolódott a diákkörök segítésére a korábbiakhoz képest?
Nézd, az egyetemeken és a főiskolákon - kivéve a politikai aspektusú fakultásokat és szakkollégiumokat - a politika igazából nem érdekelte a hallgatói elitet, a tudományos tevékenység, amelyhez a TDK keretet adott, viszont igen. Azt hiszem, a KISZ ezt felismerte. A TDK ekkor nagyon sokat köszönhetett a KISZ-nek. A KISZ akkor már progresszív vezetése ugyanis rájött, hogy a tudással felvértezett, mindig véleményt formáló TDK-s, illetve TDK-ban felnőtt fiatal értelmiség lehet a legjobb partnere az egyre inkább megcsontosodott Kádár-rendszer megújításában, ami - ma már tudjuk - valójában hozzájárult a rendszerváltás előkészítéséhez.
Az agrárdiákkörök ügyét tanulmányozva látom, hogy ez az önképzőköri jelleg az agrár felsőoktatásban a 18. századtól már ott van Keszthelyen. Tehát nálatok voltak bizonyos hagyományai a tehetséggondozásnak.
A tanári hagyományokkal együtt ez is szerepet játszott máig is tartó TDK-sikereinkben. Mi szervezettebbek is voltunk mindig. Rendszeresek voltak az ülések, a mindenkori agrárminisztériumot is be tudtam vonni a konferenciák szervezésébe, a munkatársak és a vezetők is mindig támogattak. Valamennyi agrárminiszter fontosnak tartotta a támogatásunkat – így van ez a mai napig is. Tehát az elmúlt több, mint fél évszázadban országos agrár TDK-ügyben kétévenként mindig minden rendben ment, anélkül is, hogy lett volna Országos Tudományos Diákköri Tanács, az OTDT.
Beszéljük meg az OTDT megszületését! Mennyiben voltál ennek formálója? Mert hát te vagy az első igazi elnök, hiszen korábban mindig ELTE-rektor elnökölt, kvázi hivatalból.
Emlékeim szerint Eörsi Gyula és Fülöp József ELTE-rektorok voltak az első kinevezett elnökök. Jó volt velük agrár elnökként együtt dolgozni, de számukra a TDK főleg protokolláris, és csak a sokadik feladat volt.
Azt hiszem, az előzőekből kideríthetően volt már valamilyen "nevem", meg azután több nem agráros országos konferenciát is szerveztem az előző húsz évben.
Milyen más dimenziót jelentett az országos elnökség? Elnökséged jövőre, 2006-ban lesz éppen 20 éves. Ez már komoly periódus. E húsz év alatt a vezetésed alatt erősödött meg és vált kitörölhetetlenné a magyar tudomány fejlődéstörténetéből a diákköri mozgalom.
Tulajdonképpen ezt tekintem valódi életművemnek.
Mi a mérleged erről a 20 évről?
A mérleg személyes életemben is nagyon pozitív, hiszen csaknem fél évszázados tanári életpályám ezen húsz esztendejében már nemcsak gépészmérnök nemzedékek sok-sok engem mestereként elfogadó fiataljainak életpályáját egyengethettem, hanem hivatástól függetlenül, módomban van segíteni a tehetségek kibontakoztatását is. Nekem óriási szerencsém van abban is, hogy olyan munkatársakat találtam az OTDT Titkárságára, akik alkotó módon kiteljesítve saját hivatásukat szolgálják a magyar tudományosság folyamatos megújítását, Magyarország jövőjét. Nagyszerű emberek, Koósné Török Erzsébet, Jánosi Melinda és Réti Gabriella, korábban pedig, a kezdetekben, Csikesz Erzsébet.
Amikor elnökségedről kerestem korabeli iratokat, felfigyeltem arra, hogy már 85-ben ott van az egyik beszédedben ez a fogalom, hogy tehetséggondozás. Tehát te nagyon tudatosan léptél ebbe az elnökségbe. Ezt a fogalmat akkor még kevesen használták. Mióta van benned ez a tudatosság, az, hogy a TDK-mozgalomnak a tehetséggondozás fontos terepe kell legyen? Ami ma vezetői filozófiád, tanári magatartásod hitvallásának központi fogalma.
Engem sohasem a szakma önmagában érdekelt, hanem az is, hogyan lehet segíteni a tehetséges fiataloknak bármikor és bárhol, legyenek 10 vagy 30 évesek, tanulatlanok vagy doktorátussal rendelkezők. Álljon itt egy példaként a legfrissebb "ügyem". Valaki kiugrott előttem egy elhagyott parti telek kerítésén Balatonkenesén, mert csövezett s menekült. Jobb sorsra érdemes fiatalembernek látszott. Szóba elegyedtünk. Kiderült, nehéz életű, gyökértelen, kallódó, lakástalan, alkalmi munkákból élő fiú. Az apját nem is ismerte. Borzasztó körülményekről mesélt, de igencsak figyelemreméltó kulturáltsággal és összeszedettséggel. A beszélgetést követően néhány nap alatt a történet odáig jutott, hogy ősztől már lesz otthona és munkája egy pestvidéki középiskola kollégiumában, és 23 évesen nekiláthat az érettséginek, azután ki tudja...
Van másik nyári példám is. Aki néhány évtizede felszolgálta nekem a siófoki SZOT üdülőben az ebédet, ma már sikeres kandidátus-kutató. Rábeszéltem, tanuljon, mert láttam rajta az értelmet, megéreztem a tehetségét, hogy tudna tanulni. Nekem ez a mániám, amelynek középpontjában azért mindenképpen a TDK országos irányítása áll.
Ez misszionárius hajlamra vall.
Igen, de ez a hajlam nálam igen sokszor intézményesül is. Ebből a tudományos diákköri mozgalom a legfontosabb, de nem egyedüli, mert te azt biztosan nem tudod, hogy én a SZET-nek is voltam az igazgatója, aztán az agrárágazati FEB-et is hosszú ideig vezettem. Ma pedig a Tehetségpártolók Baráti Körének tevékenységét szervezem. Az emberekkel való foglalkozás az igazi, ami engem érdekel.
De mikortól? Mert ez egy filozofikus alapállás. 1985-ben már erről beszélsz, de nyilván nem akkor született benned a gondolat.
Amióta az eszemet tudom, tanítottam. A középiskolában általános iskolásokat, egyetemistaként középiskolásokat és alsóbb éveseket, így elsősorban tanár vagyok, és csak ezután kutató, s oktatástudomány-szervező. Mert diákként már azt láttam, hogy ez nagyszerű hivatás. És én is ilyen, a foglalkozásukat hivatásként megélő tanárokra találtam.
Mindig az a kérdés, hogy mit jelent a tehetséggondozás. Kit kell gondozni? Nagyon egyszerű ez, és most már félévszázados tapasztalattal meg tudom fogalmazni, bár sokáig nem tudtam. Akinek a képességei a lehetőségeitől távol esnek, azt kell segíteni. És az ambíciót, ha nincs, fel kell ébreszteni! Ha nagy a szakadék, vagy nagy a távolság, azt kell leküzdeni, segítem. A képességet a lehetőséggel egyensúlyba kell hozni. Ez a tehetség mellett elkötelezett tanár elemi kötelessége. Az egyetemen ennek fő eszköze a TDK, amely mindig is egy tehetséges hallgatói rétegre. 8-15 százalékra korlátozódik, amely azonban, ha jók a mesterek, fokozatosan bővíthető. Csak meg kell teremteni a mesterek elismerésének módját, és a tudományos műhelymunka feltételeit.
Most értem csak meg, miért is született meg a Mestertanár cím.
Igen. De a legeredményesebb tudományos diákkörösöknek 1987-ben alapított Pro Scientia Aranyérem nagy ötletére is nagyon büszke vagyok. A minap védte egy PSA érmes volt diákom a PhD-értekezését 100 százalékosra. Amikor az életrajzát ismertette a bizottság titkára, és szólt a doktorjelölt Pro Scientia Aranyérméről, öröm volt látnom, hogy csillan fel egyaránt a gödöllői professzor, a műegyetemen tevékenykedő akadémiai doktor és a szegedi egyetemi rektor bizottsági tagok tekintete. Tudják, hogy miről van szó. Szóval idáig eljutni, az óriási dolog. De hozzáteszem, hogy így van ez ma már Berlintől Washingtonig.
Ám időről-időre ezt a csodát valamilyen rosszul értelmezett reform keretében meg kívánják kérdőjelezni. Tulajdonképpen erről szól a mi küzdelmünk, de hála istennek, sokan vannak szövetségeseink, akik segítenek továbbvinni a lángot a változó politikai kurzusokon át.
Amikor rólad, mint az OTDT elnökéről gondolkodom, és erről a 20 évről, akkor olyanfajta mérlegre jutok, hogy az elnökséged jelentősége az, hogy a diákköri mozgalom önmozgását, autonómiáját meg tudtad tartani. Sőt, tekintélye dinamikusan növekedett is egy nehéz helyzetben, miközben, ami korábban nem volt, ki kelleti alakítani egy olyan infrastruktúrát, szilárd, kemény alapzatot, ami ezt az autonómiát nem sérti, hanem segíti. Logisztikai alapként szolgál a gazdasági, belső szervezeti kérdéseknél, kapcsolatrendszerekben, az intézményekkel, minisztériumokkal, az Akadémiával. A felsőoktatási törvénybe betenni például azt a bizonyos TDK-passzust, ami egy ezreléket adott a tudományos diákkörök országos irányítására. Mindez tudatos elnöki programként, mandátumként fogalmazódott meg benned, vagy a kényszer szüli meg esetről esetre e tetteket: hogy ezeket a feladatokat föl kell vállalni, hogy a mozgalom stabilitása ne kerüljön veszélybe?
Azt gondolom, hogy ezt az egész ügyet, mint egy falióra ingáját, az élet lendíti ide-oda, miközben a mutatók könyörtelenül haladnak előre. Az én dolgom segítőimmel időről időre felemelni a súlyokat, hogy azok ismét gravitációs erőre kapva tovább húzzák a rendszert, működtessék az ingával vezérelt szerkezetet, vagyis, hogy a folyamatosság és az előrehaladás ne szenvedjen semmi késedelmet. Szövetségesek keresésében pedig addig szabad elmenni, ameddig nem kell feladni elveinket. Az állandó harcban mindig vannak jó szövetségesek. Szervezők, témavezetők, mestertanárok, intézményvezetők egész sora, a Honoris Causa Pro Scientia Aranyérmesek, a PSAT, vagyis a Pro Scientia Aranyérmesek Társasága, az MTA számos tagja, elnökei és tisztségviselői. Valamennyi oktatási és szakminiszter, nem kevésbé köztársasági elnökeink. A TDK nem az oktatásügy belügye. Szponzorok ezrei segítenek, kiváltképpen a MATÁV és az OTP Bank Rt. Fáy András Alapítványa, valamint a Glatz Ferenc által létrehozott Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány. Végül, de nem utolsó sorban elismeréssel és köszönettel szólok nagyszerű fegyvertársaimról, az oktatás tárca illetékességén túl is elkötelezett államtitkárairól: Csikai Gyuláról, Manherz Károlyról, Biszterszky Elemérről, Dinya Lászlóról, Gál András Leventéről, Kiss Ádámról és Mang Béláról. De hát szövetségeseimről szól ez a kis interjú kötet is. Az, hogy az OTDT most így fennáll, ebben életek, családok, barátok és hitek vannak együtt. És nagy történetek. Egymásra való figyelem és nemcsak a munkában. És sokan, az OTDT elnöksége, a Tanács tagjai, a szakbizottságok és elnökeik, lelkes tanárok az egyetemeken és főiskolákon, volt és jelen diákjaik serege segít. Ez mozgalom és talán egy vallás, meghitt vallás. A szeretet és a tehetség szeretetének hite és hitvallása. És személyesen nekem is mekkora gyönyörűség, milyen nagy boldogság látni és megélni tehetséges diákok százainak, ezreinek, sőt eddigi 45 éves tanári tudomány-menedzseri pályám alatt talán tízezreinek is sikereit, szívet melengető ragaszkodását.
A politikát említetted. Ha a rendszerváltás előtti évtizedeket nézzük, látjuk a politika szándékát, hogy valami módon kihasználja, alávesse, fölhasználja a tudományos diákköri mozgalmat, annak autonómiáját a maga céljaira.
Milyen a helyzet 1989-től a rendszerváltás után, milyen a politika és a diákköri mozgalom viszonya? Az egyes kormányok hogyan viszonyultak a diákkörökhöz? Emlékszem, Andrásfalvynak miniszterként egész furcsa mondatai voltak. Voltak konfliktusok is az első években, amikor az embernek szinte az a benyomása, hogy sokan nem lettek volna nagyon szomorúak, ha megszűnik a diákkör, amelyet szovjet másolásnak láttak. Ezért kellett a nagy harc, úgy látom, 1990-92 tájékán. A politika hogyan viszonyult a diákkörökhöz?
A politika leginkább saját magához viszonyul, ezt tudnod kell, és minden, ami felhasználható ehhez a viszonyuláshoz, azt fel is használja. Andrásfalvy nekem igen jó barátom és nagyon sokat szerepelünk ma is együtt. Nem ővele volt a baj, hanem egyik "jószándékú", de felkészületlen tanácsadójával, aki azt gondolta, hogy mindent el kell takarítani, ami korábban volt, mert hogy ezek rossz dolgok. Ez persze nem igaz, amit aztán hosszú munkával sikerült is bebizonyítani. Én azt gondolom, hogy a politikának nincs olyan szereplője, akit ne lehetne meggyőzni, bár időnként valaki mindig meg akarta a maga ízlésére – remélem csak múlt időben kell mondanom – reformálni, "egyesületté", meg "jogi személlyé" tenni a TDK-t. De én négy évtized tapasztalatából már tudom, hogy bármilyen "jogi reform" csak tönkre tenné a tudományos diákköröket. Hiszen minket a kor követelményeinek megfelelően mindig változó, értékközlő és teremtő változatlansággal gyönyörködtet. A diákkör és az OTDT mindig megmaradt, mert minden hibájával együtt is jól működik. És hovatovább odajutottunk, hogy ha valaki egy adatot akar az iskolateremtésről, az elit képzésről, minket emleget. A tudományos diákköri munka a hazai tudományos és társadalmi közéletben, de nemzetközi méretekben is ismert és elismert lett.
Sokszor fölvetődött az elmúlt 6-8 év beszélgetéseiben, hogy az egyetemek és a felsőoktatás tömegesedése hogyan hat a tudományos diákköri mozgalomra. Neked erről markáns a véleményed, amit szeretném, ha most kifejtenél. Ha jól emlékszem, ezt úgy fogalmaztad meg, hogy akárhányszorosra is nő a felsőoktatási hallgatói létszám, a kiemelkedő tehetségek száma alig növekszik. Mit is jelent ez pontosan?
Azt, hogy míg korábban az érettségizők 8-10 százalékát vettük fel az egyetemekre, főiskolákra, ami persze nem volt jó, a 40 százalék beiskolázásával nemhogy ötszörösére, de még kétszeresére sem nőtt a kiváló tanulók száma. Talán azért van ez így, mert a legjobbak már korábban is bejutottak. A probléma ma inkább az, hogy a tanárnak a hatalmas hallgatótömeg tanítása közben nincs ereje, figyelme a tehetségekre. És bizony az egy fő hallgatóra jutó személyi és tárgyi állami gondoskodás, és ebből adódóan a felsőoktatás minősége is hosszú ideje mélyrepülésben van.
A diákköri munka az új rendszerben új értelmet is kapott: a doktori képzés megalapozásaként, előzményeként, egyfajta ajánlólevélként is szolgál.
Igen, ha valaki doktoranduszt akar magának, akkor kénytelen TDK vezető tanár is lenni, és ha valaki sikeres doktorandusz akar lenni, azt hallgató korában, a TDK-ban kell megalapoznia. Igen, így van. Ám a problémákat is látni kell.
Az idei OTDK-n mind a 16 szekció konferenciáján jelen voltam. Látni lehetett, hogy nagyon tehetséges, kemény mag, nagyszerű 4000 diák vett részt ezeken. Döntő többségében kiválóak voltak. Csak azt ne higgyük, hogy ez döntő részben a felsőoktatás intézmények munkájának az eredménye. Ez annak az eredménye, hogy a fiatalok között sokan vannak nagyon tehetségesek, saját maguktól. Ha megkérdezed őket, hogy mennyi támogatást kaptak, kiderül, hogy sokkal kevesebbet, mint kellett volna. Több a szerencséjük - a kiváló befogadó műhely és mester -, mint a szükségelt tervszerűség. Én úgy látom, van elit, de a TDK-n kívül még nincs szervezett felsőoktatási elitképzés Magyarországon. Ha megnézed ezeket a fiatalokat, mindig van egy mentoruk otthon a családban, ismeretségi körben, vagy a volt középiskolájukban... És utána van egy mesterük is a felsőoktatásban. De igazából ez még nem a felsőoktatás dicsősége, ez még a magyar szürkeállomány továbbélési reflexe.
Pesszimista vagy?
Nem, csak látom, hogy rohanó "sikerorientált" világunkban ez a dolog még nem igazán érdekli az oktatáspolitikát. A tehetséggondozás ugyanis nem látványos, nagyon sok odaadást kíván.
Bologna-folyamat. Sokfajta félelem és remény fűződik hozzá - de inkább csak kételyek -, hogy mi várható a kétfokozatú képzés bevezetésekor a tudományos diákkörök esetében.
A TDK-mozgalom sokat nyerhet ezzel, megteremtheti a többlépcsős oktatásban a tehetséggondozás kontinuitását. Hiszen, ha az alapképzés időszakában egyfajta TDK-előképzéssel megtaláljuk az utat a tehetségekhez, a dolgozatok készítése kapcsán megnyílhat az út a legjobbak részére a mesterdiplomák, majd a doktori fokozatok felé. De ezt jogszabályi keretekkel segíteni is kell. Ám, amikor arról szólunk - és de gyakran tesszük -, hogy az új felsőoktatási képzés feleljen meg az európai standardnak, akkor én azt mondom, szóljunk még arról is, hogy tartsa meg a magyar felsőoktatás értékes hagyományait. Mert az a véleményem- ebben én "maradi" vagyok -, hogy a magyar felsőoktatásnak vannak olyan hagyományos értékei, amelyekből nem szabad engedni. Persze szerintem idetartozna jó középiskolai hagyományaink védelme is. Mert, ha mi csak olyanok leszünk, mint az európai vagy a világstandard, nem leszünk érdekesek a világ számára, de ami még nagyobb baj, gyökerek és identitás nélkül még a magunk számára sem.
Mindegyik beszélgetésnek és ennek a kötetnek is az a lényege, amit te hangsúlyoztál először és állandóan, és most is valójában erről szól mindaz, amit mondtál: hogy a magyar tudományos diákköri mozgalom olyan hungarikum, amely folyamatosan nagy figyelmet és támogatást érdemel. Én a mondataidban egyfajta pesszimizmust érzek, éppen abból következően, hogy a tanárok teherbíró képessége, vagy figyelme csökkenhet a tehetségek iránt. Ha nem történnek pozitív változások, megvan egy rossz forgatókönyv megvalósulásának lehetősége is.
Persze, aggódás van bennem, és időről időre nem is alaptalanul. De azért alapvetően optimista vagyok, és az idő engem igazol! Nem is lehetek más, hiszen tehetséges fiatalokkal, a jövővel foglalkozom. Szerencsére és hála istennek, van egyfajta önmegújulási készség a magyar felsőoktatásban! Sok minden szükséges a sikeres felsőoktatáshoz, de leginkább minden azon dől el, hogy kik a professzorai. Csak a jó professzori kar húzhatja az oktatókat és a hallgatóságot az emberség és az igényesség, az elkötelezett értelmiségi szolgálat irányába. Semmiféle törvény, semmiféle kredit vagy Bologna-folyamat ezt az igényességet helyettesíteni nem tudja. Tehát, ha a professzori kar jó, amire folyamatosan törekedni kell, akkor elitképzés is lesz Magyarországon. Ha nem, felsőoktatásunk menthetetlenül sodródik a bűnös középszer felé.
Természetesen fontos eredménye a fejlődő magyar társadalomnak, hogy csaknem négyszázezren tanulnak a felsőoktatásban, és százezer diplomát adunk ki évente. De ebből az a néhány száz, vagy ezer, amely a legjobbaké lesz, jelenti igazán Magyarország szellemi tőkéjét. Ezt sokan nem hiszik el, pedig így van. Ezért a minőségi magyar felsőoktatás, és ennek egyik erős motorja, a TDK, nemzetstratégiai kérdés és nem üzleti, munkaerőpiaci megfontolások tárgya! Itt nincs piac. Csak és kizárólag Magyarország ez ügyet is értő szellemi elitjének kell eldöntenie, hogy melyek az igazán fontos képzési területek, és hogy a legjobbak képzésére mennyit és hogyan kell ráfordítani. Magyarországnak nincs jobb újratermelődő energiaforrása a mezőgazdaságon kívül, mint a szürkeállomány. Ennek gondozása, új és újabb nemzedékek megsegítése a felnőtt társadalom folyamatos kötelessége. Tessék kérem végre megérteni, hogy bár a tudás sokba kerül, a tudatlanságból akkora kár keletkezik, amely egyszerűen megfizethetetlen.”
Forrás: Anderle Ádám (szerk.) – Koósné Török Erzsébet (szerk.): A tehetségről. Beszélgetések a tudományos diákkörökről. Országos Tudományos Diákköri Tanács, 2006. pp. 157–170.